Muszáj modoroskodni, mert csak úgy nem lehet kárálni összevissza ilyen kultúrközegben, mint a blogom. Nem tudok egy rühes kovászos kenyeret összerakni. Magam sem értem, miért. Antikovász-talentum vagyok. Nem először álltam neki. Egy időben sütöttem is vele kenyereket, amik laposak lettek, folytak szanaszét, és eszeveszett savanyúak lettek a sok kovásztól, amitől egyáltalán képesek voltak valamennyire kelni. Ha nem rakom bele, még annyira se nőttek volna meg. Nemrég ismét nekiálltam, hogy rendes kultúrát nevelek otthon. Kovászosat. Nem nő meg, bepenészedett, ecetera.

Miért sanyargatom magam ezzel? Mert nem fogadom el, hogy nem tudok egy sima, kovászos, fehér kenyeret összerakni. Egyszer már megfogadtam, hogy nem küzdök vele, de tessék: megint itt vagyunk. Én és a kovász. Mármint nemkovász, mert különben lenne kenyerem. Elhatároztam, hogy nem adom fel, nem hajítom ki. Ha kell újrakezdem. Amíg van liszt a világon, újrakezdem.

Amúgy meg elmehetek, megvehetem a kész kovászosat. Egy belvárosi ír pékségben sütik a számomra legjobb kenyeret. Kovászosat, fehéret, vagy teljes kiőrlésűt. A többi firlefranc csak ízesítés, szezámmag a koronára szórva.
Nem, nem és nem. Itt vagyok a teremtménnyel összezárva. Addig nem megy ki innen, amíg nem ad nekem normális kenyeret!

Néha megtörök. Most is ez történt. Fak al! - mondja a napszemüveges indiai guru a tiktokon. Kenyeret akartam. Most, este. Nem venni, mert a pékségem hatkor bezárt, én meg akkor léptem le munkából. Mondták már, hogy szóljak oda, megvárnak. Nekem nincs pofám, tudom milyen az, mikor valaki zárás után hullik be. A többi bolti meg, hát... nem jó! Nem kell! A gyorsfagyasztott borogyinói az orosz boltból irtó jó, de nem lehet mindig azt enni. Pedig hát tömeggyártott, meg még fagyasztott is.

Szóval vettem a közértben egy jól felpuffadt kefírt. Amelyik eldől a kosárban. Élőflórásat. A zsírtartalmába most ne menjünk bele! Otthon levettem a polcról a 00-s pizzalisztet, meg a teljes kiőrlésű rozst. Rozsot, rozsat, kinek, hogy tetszik. Az előbbitől a kezelhetőséget, az utóbbitól az ízeket vártam. Só, sütőpor, szódabikarbóna, kefír. Vaj helyett libazsír. Ha dühből sütök, nem ráznak meg az ilyen apróságok. A liszt fifti-fifti. Más ízesítőt nem használok, pedig azért a szerecsendió, kömény, koriander valamelyike biztos jó lenne. De az egy más kenyér. Tehát összekevertem a hozzávalókat, beraktam a kis hitvány asztali sütőmbe, amit én egyébként nagyon szeretek.

Megsütöttem. Szeretem a szódabredet. Nagyon. Biztos van olyan, aki szerint ez nem kenyér. Hát jó. Olyan mint a tipik angolszász pound cake. Összekevered, mehet a formába. Megsül, kiveszed, leöntöd egy taliga mázzal. Finom, eszed! Straigthforward - mondja az amerikai! Nem izgat, hogy nem kefírrel, nem libazsírral kéne készüljön. És pláne semmi keresnivalója benne a teljes kiőrlésű rozslisztnek. De hát ha az amerikaiak majonézzel, cukorral és olvasztott csokoládéval is készítenek tortakrémet. Akkor...? Straightforward!

Egyébként nagyon jó kis kenyér lett. Itt hűl mellettem, amíg ezt a fröcsögést beleverem a billentyűzetbe. Megnyugodtam. Mindjárt este tíz. Nagyon kellemes, és vastagon szódabikarbónás illat van a lakásban. Szeretem. Amíg sült a kenyerem, rápillantottam a teremtményre. Reggel etettem meg az istenadtát. Lehet, hogy napközben megnőtt, nem tudom. Már nem mérek semmit, az eddig sem segített. Megpróbálom szemmértékkel. Ugyanígy készül a szódabredem is. Majd csak lesz egyszer szardóbredem is! Csak kitartás kell.