Egy órával ezelőtt még rohadt büdös voltam. Most itt ülök a szobában. Alsógatyában, törölközőbe csavart fejjel írom az élményemet az első általam készített bográcsgulyásról. Megszagolom a karom és még mindig füstszagú. Azt hittem, a több órányi füstölődést majd semmivé lehet tenni egy alapos fürdéssel és hajmosással. A francokat!
A ruháim gusztustalanul füstszagúak, pont olyanok, mint én egy órája. Nem valók a szennyestartóba, meg úgy egyáltalán a lakásba. A nyitott erkélyajtó küszöbére dobtam őket. Benn is vannak, meg kinn is. Már késő mosást indítani, de azért mégsem akarom ezeket kivágni az erkélyre. Amint megírtam ezt, bevágom mindegyiket valami áztatóba. Megküldöm aktív oxigénessel, hogy mielőbb kitakarodjon belőlük a füstszag.
Ironikus. Hazafelé a tömött buszon még büszkén viseltem a bűzömet, amivel jeleztem a többi embernek, hogy én bizony szabad tűz mellet voltam. Sőt, reggel még vágytam erre a füstszagra, amit nyilván az étel is felvett. Többek között ezért főz az ember szabad tűzön, hogy az étel kissé füstös legyen. Még zuhanyzás előtt megszagoltam az alkaromat. Elképzeltem, ahogy beülök egy nagy öntöttvas lábasba, aztán babot öntök magam köré, utána bedörzsölöm magamat némi juharsziruppal. Aztán micsoda jó bostoni bab készülne. Nem hiszem el. Még az övem is füstszagú.
Láttam már, hogyan főznek, sütnek mások szabad tűzön. Szalonnát sütöttem már, de az más világ. Szerintem a szalonnasütés nem éri meg az élve füstölődést, nem is keresem rá az alkalmat. Én a kenyeret szeretem, ami füstös, zsíros pirult lesz, mire megsül a szalonna. A szalonna nem is kell, felfordul a gyomrom annyi zsírtól. Elég ráinni némi üdítőt, vagy rövidet, aztán majd lehet meggörnyedve az avarra ordítani. Grillezésnél pedig nincs meg az az élmény, hogy az ember be tud ülni a többiek közé falatozni. A hús hamar kihűl, így mire a grillező ember megsüti a magáét is, a legelső ember már jóllakott.
Tehát az esemény.
Na, nem mint ha én hasítottam volna a fát, vagy vágtam volna a húst. Majdnem egy órát késtem. Mire odaértem, a hagyma és a hús is már szinte teljesen fel volt vágva. A bográcsot sem én mostam ki. Na mindegy, kitöröltem, aztán megkértem a többieket, rakjanak tüzet. Tudniillik panelgyerek vagyok, aki nem szokott tüzet rakni. Láttam már bushcraftos videókat, hogy így a bördneszt, úgy a fájerwúd, de erre most nem volt idő. Itt elmondom, hogy azért is jó, hogy több emberrel bográcsozunk, mert így a koordinátor, azaz én, tudom delegálni a tűzrakást, a faaprítást, az italtöltést, meg a kavarást. Bár utóbbit nem szívesen, hiába csinálták a többiek olyan jól. Lett tűz, jó nagy. Utólag nagy vállveregetést adtam magamnak, hogy vittem S akasztót. Hát igen, ez a termosztát kulcsfontosságú alkatrésze. Hogy mi? A bogrács egy láncon lóg, amin alsóbb szemekbe akasztva az S akasztót lehet a hőmérsékletet emelni, és fordítva. Aha, annyira erre koncentráltam, hogy rendszeresen elfelejtettem fát rakni a tűzre. Ha rajtam múlt volna, kialszik az egész, mielőtt a hagyma a bográcsba került volna.
"Kis fa, nagy fa, száraz fa, gyújtós, de a tűz köré rakd ezeket száradni, mert még nedves."
Gázplatnin, indukcióson nincs ilyen. Figyelem a sercegést, vagy a bugyogást, ennek fényében tekergetem a termosztátot, azaz állítom a bogrács magasságát. Be voltam tojva, hogy vékony zománcos bográcsban aztán majd mindenünk le fog kozmálni. Meglepetésemre nem így történt.
Mindenki csodálkozására a hússal kezdtem. A hagyomány szerint hagymával kell indítani, amit és nemigen értek. Én szeretem a húst körbepirítani, ezért kezdem mindig a hússal. Étolaj volt csak. Vittem volna zsírt, vagy szalonnát, de az már nem fért volna el a táskámban. Igen, ha nem a kert végében bográcsozol, számolnod kell azzal, hogy a holmikat magadnak kell vinni. Az étolajat más vitte, meg is feledkeztem róla, hogy inkább zsírt hozzon. Az én hibám volt, miért nem szóltam. Van itthon jófajta granulált marhavesefaggyú is, ami tán még jobb lett volna pirításhoz. Magas a füstpontja, meg mégis marha. Kicsit belegondoltam, hogy szokott ez menni bográcsozásnál. Ugye, van hogy az ember többször szed, vagy valaki későn kerül elő, így neki már a kigrízesedett faggyút kéne feltörni a gulyáson, aztán lehetne elrágni, vagy nyelvvel próbálni szétkenni szájpadláson. Na, ugye, hogy rossz ötlet volt a faggyú?
Nagy a láng, olajat löttyintek a bográcsba. Telibe kap a füst. Behunyom a szemem, de hiába. Mélyre szívom a füstöt. Jó, mindegy, hagyom az olajat melegedni. Nem várom meg, hogy füstöljön, mert minek. Van egy infrás hőmérő pisztolyom, amivel rá lehetett volna mérni, de elfelejtettem elvinni. Na, nem mint ha elfért volna a táskámban. Beledobok egy húskockát, ami lelkesen sercegni kezd. Beleborítottam az összes húst. Párszor megforgattam, de amíg az olajjal, meg a hússal tököltem, legyengült a láng. Basszus, pedig pont most kéne a turbó! Hiába, levet eresztett a hús. Lehet, hogy egy szárazon érlelt angus nem ereszt ennyi levet, de mindegy, az előpirítást annál is elszúrtam volna, mert nem raktam fát a tűzre. A múltkori gulyásos posztomban ez jól sikerült, de ott indukciós tűzhelyen készült öntöttvas lábasban kábé harmincöt deka húsból. Hát ez nem ugyanaz. Meg azért a blogger ne a szárazon érlelt anguszon próbákozzon elsőre bográcsozni: tíz emberre, hogy a húst sem ő fizeti. Na ugye! Ráadásul egyféle angusz húsrészből még csak egy két alkalommal láttam összesen egy kilót. De nem is akartam sohasem több kilót venni ezekből, így most kellett volna keríteni egy hentest, aki majd hoz nekem időre olyat, amilyet én akarok. Hogyne! Szóval elkezdett főni a hús, így arra jutottam, hogy zsírjára lepirítom, nincs mit tenni. Így egy jó adag szaftosság elveszett, de legalább volt egy kis Maillard-reakció, meg a hagyma se főttes-leveses húsra került. Mikor már a hús megpirult... basszus, megint telibekapott a füst.
Aggódva kérdezték a többiek, hogy mi lesz a hagymával. Szóval beleborítottam a hagymát. Miután már nem marta a szememet a füst, feltámadt a szél, megint telibekapott. Megkerültem a bográcsot átforgattam a hagymát. Itt már eszembe jutott fát rakni a tűzre, így a hagyma tényleg pirult. Közben rájöttem, hogy szomjas vagyok.
"Valaki menjen már el valami innivalóért, ja meg fa is kéne, de ezt nem lehet magára hagyni." (Ha főzök és koncentrálok, rendkívül prosztó tudok lenni. Nem szándékos.)
Milyen jó, hogy együtt csináljuk! Felöntöttem vízzel. Kérdezik: krumplival, zöldséggel mi legyen? Hát az még ráér. Mondom, másfél óra múlva majd elgondolkozunk rajta. Hát mondhattam volna inkább három órát. Az anguszos prémium vonalat azért is kár lett volna erőltetni, mert nemcsak a pirításnál szúrtam volna el, hanem házi alaplevet sem tudtam volna keríteni. Ahhoz ugye mi kell? Marhacsont, meg durva rostozatú hús, azaz borda, lábszár. De azt még előző nap vedd meg, főzd meg, hűtsd le, a főzés napján meg lötyögtesd ki a helyszínre, anélkül, hogy megsavanyodna. Lehet fagyasztottal is játszani, de erre korábban kellett volna gondolni. Szóval ment a márkás levessűrítmény. Volt hozzászólás, hogy ez csalás, meg leveskocka/vegeta fíling. Pedig nagyon nem az. Nem mosdatom a szerecsent, de a célra ez felelt meg leginkább. Ja, lehetett volna sima vizet is, de az rosszabb lett volna. Innentől ment a türelemjáték.
Egyre többen kérdezték, mennyi idő van még hátra. Volt, aki a mozsárral játszott, amivel a fűszerköményt törtem. Az az igazság, hogy a frissen tört fűszerkömény sokkal több, komplexebb és élénkebb ízzel bír, mint a zacskós, őrölt verzió. Hát igen. A böszme kőmozsarat azért kicipeltem, de ebből nem akartam engedni. Tettem a lébe török olajos paprikapelyhet, ami egy kicsit csípős. Ment a kömény, meg a fűszerpaprika. A fűszerpaprika igen fontos kérdés, hiszen a gulyás ízének a gerincét mégis ez adja, szóval ebből a lehető legjobbat! Nem ám, majd megvesszük a bográcsozás előtti utolsó pillanatban! A legnagyobb legelterjedtebb brandek igazi hulladék minőségűek. Avasak, téglaszínűek, de a legdrágábbak a piacon. Tényleg! Ezt el is regéltem ott, a többieknek. Amióta megléptem egy szintet a fűszerpaprikánál, nagyságrendileg több pörkölt, meg más paprikás étel készül otthon.
"Na de nem rakom bele az összeset, mert mire a marha megpuhul, elfárad a paprika."
Arra pedig még jó sokat kellett várni, de akkor még nem gondoltam, hogy végül ennyire sokat. Nem kéne késő estig főzni, de azért ne is lobogjon nagy lángon, mert rágós lesz. Töltögettem a vizet, pakoltam a fát a tűzre, állítgattam a bogrács magasságát, meg magyaráztam mindenkinek hogy miért hajtogatom, hogy még másfél óra... lassan már két órája. Közben azért lehet hülyülni, beszélgetni, iszogatni, játszani. A többiek is kavargatták, ne csak az én szemem legyen vörös a füsttől.
A marha megpuhult. Végre, történik valami! Felvágtuk a zöldségeket, majd ment az egész a bográcsba. Előtte azért extra vízzel lehűtöttem a gulyást, hogy a krumpli ne forró vízben kezdjen főni. Különben kívül kásás lesz, míg belül ropog. Itt már a fülemet rágták, hogy mi lesz már. Előkerültek fenyőfák is, jó gyantásak voltak. Ez is ment a bogrács alá, a végén három nagy darab. Ez végig kitartott, míg a zöldségek megpuhultak. Az izmosabb fenyőfüst tovább marta szememet. Még a zöldségekkel együtt ment a második adag csilipehely, kömény, paprika, bors, levesalap. Ezen kívül semmi más fűszert nem raktam bele. Ennél a pontnál már érdemes elpakolni, amit lehet. Evés után, mikor az ülő ember rájön, hogy négy órája szinte folyamatosan ácsorog, meg már a hasa is tele van, nem szívesen áll fel bármiért. Főleg ha még ivott is az illető. Tálalásnál frissen törtem borsot a gulyás tetejére és paprikamagolajat öntöttem rá . Nagyon jó színe lett, ízre is kimondottan paprikás. Meg volt mindenki elégedve. Ha mást nem, azért, mert ehettek végre. A kifinomult ízvilágról annyit, hogy az erős füsttől ideiglenesen eltompult a szaglásom, így ha egy fokkal jobbra, vagy rosszabbra készül, valószínűleg észre sem veszem.
Hazaért a párom és megérezte a füstszagomat. Mondtam, hogy ez semmi, szagolja meg a pólómat. Ez meg egészen tetszett neki. A finom füstös illatba még beleszagolt párszor. Na ez az, erről beszéltem még az elején. Jó ez a bográcsozás!
