Azt hiszem, a lehető legkevesebb áldozattal sikerült kijönni a karanténból - sőt szolgált néhány velős tanulsággal is. Egyrészt kiderült, hogy még mindig túl sok élelmiszer van felhalmozva - szinte folyamatosan, egész évben. Sokkal fontosabb viszont az a következtetés, hogy hajlamom van a remeteségre, befordulásra, besavanyodásra. Hát, hurrá!
Számomra a karantén nem volt fogható a megszokott betegszabadsághoz, hiszen a hagyományos megfázás tényleges rosszulléttel jár. Nálam a koronavírus egyetlen tünetet mutatott, a teljes szaglásvesztést. Az is három nap után kezdett elmúlni, azaz visszajönni. Az ötödik napon már semmi tünetem nem volt. Akárhogy is nézzük, nagyjából "semmi bajom" nem volt, míg be voltam zárva.
A karantén második napján alapvetően szabadságon lettem volna. Rizikézést terveztünk. Igazi, napos, viszonylag száraz kirándulóidő volt - mások képei alapján sok rizikével. Kicsit sajnálkoztam, de hát mégiscsak a legenyhébb tünetem volt, inkább örültem ennek! Másnap piacozás lett volna. Kicsit bántam, de előző héten sikerült túlvásárolni magam zöldségekkel, így azzal nem volt gond. Tulajdonképpen pusztán az alapanyagok mennyisége miatt ki sem mentünk volna.
A legfontosabb zöldség a hagyma!
Kábé a harmadik naptól egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy elég lesz -e a hagyma. A krumpli a második napon elfogyott, hiszen frankfurti levessel és krumplis pórélevessel indítottunk. Ez nem zavaró. Maradt még káposzta, tészta, lencse, bab, rizs és kukoricadara is. Úgymond nem kellett attól tartani, hogy a szénhidrátalap, vagy ahogy mások hívják, a köretnek-való kiapad. Na igen, de a párolt káposzta alá, a tésztaszószok alá és a lencséhez is elkél a hagyma, a rizspiláfokról és úgy általában az egytálételekről nem is beszélve.
Ősz lévén a kamra színig volt savanyúsággal. Még akadt némi fagyasztott hús, volt egy doboz tojás, és hála a gazdag gombaszezonnak bőségesen volt fagyasztott, és szárított gomba. Pont előző héten sóztam le egy kilós császárhús darabot, mondván kipróbálom a hús sózását, mint amolyan pár hétre szóló tartósító eljárást. Sajt pedig mindig van a hűtőben. Tehát a fehérje ügye is rendben volt. Na, de a hús, és a gomba alá is kell hagyma. Tehát kábé minden főtt ételbe kell, vagy elkél a hagyma. Ráadásul rákaptunk a lila hagymára is, amit lesózva ettünk - nagyjából minden reggelihez. Voltaképpen elég változatosan és a gazdagon tudtunk főzni és étkezni a karanténban. Erre nem lehet panasz.
Jó, persze bármikor rendelhettünk volna, de ha már a helyzet megteremtette a körülményeket, nekifogtam a kísérletbe, hogy kiderüljön: vajon túl sok élelmiszert tárolunk otthon egyszerre? Ha kifogyott volna a hagyma, biztos rendelünk, ez nem kérdés. A válasz az lett, hogy igen, túl sok élelmiszer van itthon. Igen, lehet változatosan főzni feleennyi alapanyagból is, ugyanis a tíz nap alatt a választék feléhez, például a fagyasztott és szárított gombákhoz, a fagyasztott húsokhoz és a kukoricadarához hozzá sem nyúltunk. Ajánlom mindenki másnak is a kísérlet elvégzését - nyilván a koronázás nélkül - hiszen a kevesebb alapanyag kevesebb elfoglalt helyet és összességében kevesebb kidobott élelmiszert jelent.
A befordult ember
A másik nem várt tanulsága a karanténnak, hogy voltaképpen elég jól elvagyok otthon a (szintén enyhe tüneteket produkáló) párommal, a könyveimmel, és a jútyúbbal. Sokat lógtam az ablakban, néztem a tájat. Rengeteget aludtunk, néha napközben is. Mivel nem tudtuk, erősödnek -e a tünetek később, így nagy rendezkedésbe, nagytakarításba nem is fogtunk. Hagytuk magunkat, hogy sokat, tényleg sokat pihenjünk. Napi kilenc, akár tíz órát is aludtunk. Későn keltünk, korán feküdtünk. Minden nap olvastam. Örültem, mert végre sikerült kiolvasni az Amerikai nép történetét, ami... hát egy jó vastag történelemkönyv. Sokszor volt friss főtt étel, ami jó kis időtöltést nyújtott minden napra, meg hát sok mosatlannal járt. De hát ráértem mosogatni, meg főzni. Lapozgattam receptes könyveket, utánanéztem ennek-annak. Egyszerűen száguldott az idő. Felkeltünk, reggeli, mosogatás, olvasás, ebédfőzés, ejtőzés, játék elaggott PC-játékokkal. Ó, már be is sötétedett. Himi-humi, vacsorakészítés, jútyúb, fekvés. Volt, hogy azt sem tudtam elképzelni esténként, hogyan telt el az a nap. Egyszerűen csak eltelt. Nem éreztem rosszul magam emiatt, hiszen elvileg betegek voltunk annak ellenére, hogy gyengék, vagy egy idő után egyáltalán nem is voltak tünetek. Nem különösebben hiányzott a külvilág, legfeljebb csak sétálni mentünk volna. Nem is jutottak eszembe más emberek. Ezalatt azt értem, hogy a több szabadidővel nem járt együtt az, hogy többet chateltem, vagy telefonáltam volna. Pedig senkivel nem találkozhattunk, sehova nem mehettünk. Azon kívül hogy koronás lettem, meg enyhék a tüneteim, nem volt mondanivalóm. Hiszen semmi sem történt velem. Ugyan mit mondhattam volna magamról a panaszkodáson kívül? Azt hittem, majd nagyon fog hiányozni a külvilág, meg az emberek, de hát az a szomorú következtetés, hogy nem.
Van egy énkép, amihez az ember tartja magát. Jövök, megyek, dolgom van. Ez vagyok, az vagyok, ez a felelősségem, ez a kötelességem, ez az igényem. Ezt aztán teljesen felülírta a betegség, és a vele járó szabályok. Olyannak láttam magam, mint azok a bezárkózó, gyakran idős emberek, akik nagyjából senkivel sem tartják a kapcsolatot, eljárhatnának, de inkább nem teszik. Bebújnak a cellájukba, magukra zárják az ajtót, a kulcsot meg messzire hajítják. Mindezt önszántukból.
Van akit a betegségük zár fizikai korlátok közé, engem a karantén zárt. Én a passzivitást a gyógyulásnak szántam, mások a megkeseredettségükből lettek azok. Ha pedig ezzel a passzivitással együtt jár a szinte korlátlan idő, és a legalább elégséges passzív jövedelem, akkor tulajdonképpen elveszti az értékét az idő. A karantén alatt ketyegett a táppénz, másoknak a nyugdíj, vagy más járulék. Nem muszáj, nem lehet dolgozni járni. Nem lehet, nem muszáj más emberekkel találkozni. Nem muszáj új dolgokat megismerni, jó ez így is. "Eddig megvoltunk nélküle, megleszünk ez után is." "Most erre a kis időre már minek?" "Nem hajt a tatár, ráérünk." Kész a savanyú-keserű ember!
Megfigyeltem a szellemi restséget, ami elsősorban abból fakad, hogy nem kell semmivel rohanni, dolgoknak nem jár le a határideje soha, hiszen az idő korlátlan. Így bele lehet ragadni a ráérősség posványába, amitől aztán bizonyos fontos lépések nem csak időben nem jönnek el, hanem sohasem. Úgy gondolom, a fizikai restségből következik a szellemi, és fordítva. Ez pedig maga a leépülés csapdája.
Nagyon, nagyon könnyű ebbe a mocsárba belefeküdni. Volt a karantén első napján egy elvárásom magammal szemben: szenvedni fogok a bezártságtól. Nem ez történt. Szerencsére a hatodik, hetedik napon már volt rálátásom, hogy tulajdonképpen egészen jól viselem ezt fajta a remeteséget, a fizikai és a szellemi restséget. Mi van azokkal, akik nem vizsgálják magukat, nem veszik észre, hogy ami olyan pihe-puha és bársonyos, tulajdonképpen a cellájuk bélése?
Az az igazság, hogy ez nem valódi remeteség. A remeték tudatosan vállalják a társadalom elhagyását, hogy szellemileg hatalmas teljesítményre tegyenek szert, miközben fizikai szinten is aktívak maradnak. Feljebb tárgyalt szellemi és fizikai restség nem olyanokat termel mint a sokáig remeteként elő Buddha. Hanem olyanokat, akik utálkozva néznek az embertársaikra és már lassan kifejezni se nagyon tudják magukat. Hogy nekem hajlamom van erre? Legalább idejekorán kiderült.
